Püspök atyára emlékezünk

Kategória: Interjúk | Cikk Gyors olvasása
MEGOSZTÁS

Dr. Konkoly István nyugalmazott szombathelyi megyéspüspök szentségekkel megerősítve 2017. november 20-án délután hazatért az atyai házba. Püspök atyára a Martinus havilapban 2009-ben megjelent, saját meghívásáról szóló vallomással emlékezünk.

 

Püspök atyára emlékezünk

 

XVI. Benedek pápa 2009. június 19-én Jézus Szent Szívének ünnepén Rómában megnyitotta a Papok évét, amelyet Vianney Szent János halálának 150. évfordulója alkalmából hirdetett meg.

Ebben az évben az Egyház arra buzdítja híveit, hogy gondolkod­janak el a papi hivatás mivoltáról és jelentőségéről. Mi, papok pedig felidézzük hivatásunk történetét a meghívás kezdetétől egé­szen a szentelés napjáig.

Jézustól tudjuk, hogy az ún. szolgálati papság Isten ingyenes ajándéka, amelyet senki nem érdemelhet ki a maga számára.

„Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.” (Jn. 15, 16)

Ha a saját meghívásomra gondolok, különféle emlékek elevenednek meg emlékezetemben. Kisdiák koromban – bizonyára ez nem volt vélet­len – nagyon szerettem a hittant. Nem csupán a bibliai történeteket, hanem a katekizmust is. Koromhoz képest meglepő módon őszintén kíváncsi voltam az egyes hitigazságokra, azok értelmére és összefüggéseire is. Ezt a kíváncsiságot csak növelte bennem hitoktatóim lelkes tanúságtétele. Éreztem, hogy ők nemcsak mondják, hanem hiszik is, amit tanítanak. Sőt mindezt egyéni és családi életükben meg is valósítják. Tudvalevő, hogy idős és beteg plébánosunk helyett kiváló tanítóink voltak a hitoktatók is. Ez egyébként nem volt ritka eset az egyházi fenntartású elemi iskolákban.

 

Püspök atyára emlékezünk

 

A tanítóimhoz hasonló hívő keresztény magatartást tapasztaltam családunk körében is. Otthonunk falán fő helyen voltak a feszület és a szentképek. Nálunk természetes volt a napi közös imádság és a vasárnap megszentelése. Az egyes ünnepekre nemcsak a templomban, hanem otthon is megemlékeztünk. A beszélgetések alkalmával gyakran kerültek szóba vallási, egyházi kérdések. S mindenről pozitív értelemben esett szó. A családtagok között voltak olyanok, akiknek vallásos buzgósága külön is hatott rám. Apai nagyanyám templomi előimádkozó volt, aki a templomi közösségben, de egyénileg is gyakran imádkozott papi hivatásokért. Ilyenkor – elmondása szerint – titokban mindig külön gondolt rám. Ugyanezt megtette két rokonom, illetve unokanővérem, akik keresztes nővérek voltak.

Ez az imaháttér bizonyára hozzásegített ahhoz, hogy egyre közelebb kerüljek a Jóistenhez, később pedig felismerjem a velem kapcsolatos szándékait.

Kisdiák koromból még valamit szeretnék megemlíteni, ami szintén erősítette bennem a vallásos buzgóságot és talán a papi hivatás iránt való fogékonyságot is. Ez pedig a rendszeres és örömmel vállalt ministráns szolgálat volt. Minden héten alig vártam a vasárnapot, amikor a nagymisén a falunkból és a fíliákból összesereglett hívek zsúfolásig megtöltötték a templomot.

 

Püspök atyára emlékezünk

 

A misébe történő tudatos és tevékeny bekapcsolódásuk, lelkes közös imádkozásuk és éneklésük felejthetetlen élményt jelentett számomra. S ezt az élményt még csak növelte az a tény, hogy ezeken az ünnepi szentmiséken én is az oltár körül szolgálhattam.

Ilyenkor – főleg a szentbeszéd alatt – nemegyszer megfordult a fejem­ben az ábrándos gondolat: milyen jó lenne, ha egyszer én végezhetném a szentmisét és mondhatnám a vasárnapi prédikációt.

Ministráns élményeim közül még valamit meg kell említenem. Az 1930-as évek végén négy fiatal pap újmiséjének örülhetett plébáni­ánk hívő népe. Köztük volt Póka György, a későbbi szombathelyi segéd­püspök és három szerzetes pap: egy premontrei, egy szalézi és egy ferences. Igazi ünnepi esemény volt a falu számára, ha hazajöttek és a templomban miséztek. Én is örültem, ha ministrálhattam nekik.

A mise után mindig magukkal vittek a plébániára. A velük való gyakori együttlét és beszélgetés, az ő nagy tudásuk, de ugyanakkor a szerénységük, közvetlenségük és szeretetük megtapasztalása fontos ún. „külső kegyelem” volt az én leendő papi hivatásom számára.

Hivatásom szempontjából egyébként 1940. június 4-én következett be egy jelentős fordulat: a bérmálás alkalmával én is köszöntöttem a püspök urat. A mise után pedig megismerkedtem Szakos Gyula püspöki titkár úrral.

Az 1940-es években ő volt az egyházmegye katolikus iskoláinak a főtanfelügyelője és a papi hivatásgondozás (opus vocationis) felelőse is.

 

Püspök atyára emlékezünk

 

Ez utóbbi feladatkörében állandóan érdeklődött az egyes plébániá­kon: vannak-e olyan diákok, akiknél megfigyelhet a tudatos lelki életre való törekvés, netán a papi szolgálat iránt való vonzódás.

Ha ilyenekről tudomást szerzett, pártfogásba vette, és a megyésfőpásztor szándéka szerint sokoldalú erkölcsi és anyagi támogatásban részesítette őket. Plébánosom és tanítóim ajánlása alapján – a bérmálás alkalmával – az ő látókörébe kerültem én is. Hozzásegített ahhoz, hogy a távoli kis zalai faluból felvételt nyerjek a jó nevű szombathelyi Faludi Ferenc Gimnáziumba. Egy jó katolikus családnál lakást is biztosított számomra, ahol két társammal együtt igazi otthonra találtunk. A lakbért, a reggeli, valamint a mosás, vasalás díját ugyan a szüleink fizették. Az ebédet és a vacsorát azonban a gimnázium négy alsó osztályában az egyházmegye biztosította számunkra: különféle egyházi, karitatív, sőt világi intézmények révén.  Az irodaigazgató úr ezekben az években természetesen figyelemmel kísérte szellemi, lelki fejlődésünket. Időnként meglátogatta a csalá­dot, ahol laktunk. Rendszeres információkat kért és kapott a gimnáziumi hitoktatóinktól és tanárainktól. Mi is gyakran felkerestük őt. Ilyenkor értékelte előmenetelünket, figyelmeztetett hibáinkra, mulasztásainkra.

Buzdított bennünket a napi szentmisére, ministrálásra és az adorá­cióra (a tabernákulumban) köztünk élő Jézus meglátogatására.

Ajánlotta, hogy válasszunk lelki vezetőt, törekedjünk a rendszeres gyónásra és a gyakori szentáldozásra. Mi ezt megígértük és lelkes örömmel teljesítettük is. Sőt a titkár urat megörvendeztettük azzal a jó hírrel, hogy beiratkoztunk a közeli szalézi atyák által vezetett „Oratóriumba”, ahol rendszeres kulturális és lelki foglalkozásokat szerveztek fiatalok számára. Ilyen előzmények után került sor arra, hogy a gimnázium negyedik osztályának elvégzése után kérjük felvételünket az egyházmegyei Kisszemináriumba. Ez az intézmény a papságra való készülődés előiskolája volt. Két dolog egyértelműen utalt erre. Egy­részt a kisszeminárium két legfőbb vezetője a Rektor és a Vicerektor (vagyis a gondnok) azonos volt a Papnevelő Intézet vezetőivel.

 

Püspök atyára emlékezünk

 

Csupán a prefektus volt a kisszeminárium külön „független” elöljárója. Másrészt a kisszeminárium napirendje is már sok olyan elemet tartal­mazott, amelyek mintegy elővételezték a Papnevelő Intézetre jellemző napi programokat. Így nálunk is volt naponta reggeli ima, elmélkedés és szentmise. Lefekvés előtt pedig esti ima és lelkiismeret-vizsgálat. Szerepelt a napirendben a rendszeres közös és privát Szentírás olvasás, valamint a különféle lelki könyvek olvasása is. Géfin Gyula rektor úr gyakran buzdított bennünket arra, hogy az evangéliumok legszebb fejezeteit tanuljuk meg könyv nélkül, sőt egyes részeket latin és német nyelven is. Hiszen a Szentírás a teológiai tudományok és a papi életszentség alapja is.

Az egyházi év jeles napjait mi is – akárcsak a kispapok – bensőséges liturgia keretében ünnepeltük meg. Ezek az ünneplések hozzásegítettek bennünket a különféle hitigazságok egyre mélyebb és élményszerűbb megértéséhez.  Nagy lelki hasznot jelentett számunkra, hogy minden hétnek volt egy jelmondata, amely segítséget nyújtott a tudatos önnevelés megvalósításához. A kisszemináriumnak példamutató, családias légköre volt. Intézményünket Názáreti Otthonnak neveztük, és az is volt.

 

Püspök atyára emlékezünk

 

Nem hallgathatok arról a kedves szokásról, hogy minden tanulószobának és hálóteremnek volt saját védőszentje. S az ott tanulók, ott lakók védőszentjük ünnepéről közös műsorral emlékeztek meg. De voltak családias együtt ünneplései az egész közösségnek is. Ilyenek voltak: a Veni Sancte, az ünnepélyes tanévnyitó, amikor az új fiúkat köszöntöttük, a Mikulás napi, a karácsonyi és a farsangi műsorok, a Te Deum és a ballagás napja, amikor a távozó diáktársainkat búcsúztattuk. Az iskolaév egyik bensőséges összejövetele volt az Anyák napja, amelyre hivatalos volt minden növendék édesanyja. Ilyenkor köszöntőt mondott a megyéspüspök úr és az édesanyák képviselője is.

Emlékezetes élményt jelentettek minden évben a nagyböjti lelki-gyakorlatok, közös zarándoklatok, az izgalmas sportvetélkedők és a színvonalas kulturális programok. Ez utóbbiakért a Szent Imre önképző-kör vezetősége volt a felelős, amely havonta szervezett ilyen műsorokat. Ezek jó lehetőséget biztosítottak arra, hogy készséget szerezzünk a nyilvános fellépésekre, előadások tartására. Megtanuljuk az anyaggyűjtés technikáját, a világos és szemléletes fogalmazást, illetve az építő kritika gyakorlását.

Az érettségi után búcsút vettünk a kisszeminárium elöljáróitól és itt maradó diáktársainktól. Számomra különösen is nehéz volt a búcsúzás Kalamár Ernő prefektus úrtól, akivel mint főduktor közvetlen, bizalmas munka- és lelki kapcsolatba kerültem. Az ő megbízásából közel másfél éven át minden nap lelkiismeretesen vezettem a kisszeminárium naplóját. Nem véletlen, hogy halála előtt ezt a naplót rám bízta megőrzésre.

 

Püspök atyára emlékezünk

 

Ez a napló a kiegyensúlyozott, harmonikus kisszeminarista élet visszatükrözése volt. Ugyanakkor hírt adott a körülöttünk zajló külső világról is. Ez viszont a 40-es évek második felében ugyancsak szomorú képet mutatott. A megszálló szovjet csapatok által támogatott baloldali politikai erők erőszakkal átvették az ország irányítását. Egyik fő céljuk a vallás és az Egyház erejének megtörése volt. Hazug vádak alapján letartóztatták Mindszenty József hercegprímást. Államosították az egyházi iskolákat. Nagy nyomást gyakoroltak a Papnevelő Intézetekre. Harangozó Ferenc vicerektort galád módon tőrbecsalták és Szibériába száműzték. Egy másik teológiai tanár a folytonos fenyegetések miatt kénytelen volt külföldre távozni. Az iskolákban üldözték a hívő tanárokat, akadályozták a hitoktatást. Ilyen körülmények között kértem felvételemet a Papnevelő Intézetbe, illetve a Hittudományi Főiskolára. Az a lelki tőke, amelyet a Kisszeminárium kegyelmekben gazdag légkörében szereztem, hozzásegített ahhoz, hogy az emberileg kilátástalan jövő tudatában is bátran vállaljam a papi hivatást.  Szüleim bár némi aggodalommal, de szívvel-lélekkel támogatták ezen elhatározásomat. Főpásztorom kiváló tanulmányi eredményeim, illetve az előljáróimtól kapott vélemény alapján Rómába akart küldeni teológiai tanulmányaim folytatására. 1949-ben azonban az Állami Hatóságok ezt már nem engedélyezték. Ezért Kovács Sándor megyéspüspök úr egy év után Budapestre küldött a Központi Papnevelő Intézetbe, illetve a Hittudományi Akadémiára. Időközben néhány kivételtőI eltekintve feloszlatták az összes férfi és női szerzetesrendet. A férfi szerzetesrendek növendékeinek egy részét átvették a megyéspüspökök. S közülük a tehetségesebbnek vélt növendékeket Budapestre küldték tanulni. Emiatt a korábban ötvenes létszámú Központi Papnevelő Intézetben illetve Hittudományi Akadémián százötvenen kezdtük meg az 1950/51-es tanévet. El lehet képzelni, hogy ez milyen nagy zsúfoltságot okozott, de ugyanakkor nagy-nagy szellemi gyarapodást is jelentett a két intézmény számára. A világi papnak készülő növendékek mellett az egyes szerzetesrendek képviselői sajátos új szellemiséget és lelkiéleti kultúrát hoztak magukkal. Ez azonban nem kérdőjelezte meg, inkább csak színesítette és gazdagította ezen intézmények korábbi hagyományait és szokásait. Ugyancsak jó érzés volt tapasztalni, hogy a feszült egyházpolitikai körülmények ellenére a Központi Papnevelő Intézet elöljárói ezidőtájt még országosan elismert, kiváló szaktudású és jó pedagógiai érzékkel rendelkező papok voltak…  Így hamar igazi otthonra leltem új környezetemben. A Hittudományi Akadémián is híres, nevezetes tudós professzorok tanítottak, akikkel aránylag rövid idő alatt szintén sikerült megbarátkoznom. Mi, a szombathelyi egyházmegyét képviselő világi illetve szerzetes kispapok igyekeztünk helytállni a tanulásban. De kivettük részünket a két intézmény lelkiéleti, kulturális és sport rendezvényeiben is. Sokat jelentett számunkra, hogy vasárnaponként kijártunk a főváros különböző plébániáira, templomaiba asszisztálni, illetve felszentelésünk után misézni. Így sok-sok tapasztalatot szereztünk a lelkipásztori munka gyakorlati megszervezése terén. 1951 nyarán hírt kaptunk Szombathelyről. Eszerint több vidéki papnevelő intézettel együtt megszünteti működését a szombathelyi nagy- és kisszeminárium is. Ez nagy szomorúságot okozott nekünk.

 

Püspök atyára emlékezünk

 

Befejezésül még egy témát szeretnék megemlíteni. Budapesti kispap éveim alatt többször megkérdezték tőlem, hogy milyen sajátos vonásai vannak a budapesti szemináriumi életnek és a teológiai képzésnek. Azt szoktam válaszolni, hogy lényegileg a budapesti körülmények azonosak a vidéki papnevelés és képzés körülményeivel. Igaz, itt egy feszítettebb munkatempóval és némileg hosszabb képzési idővel lehetőség van bizonyos tudományos fokozatok megszerzésére, a doktorátust is beleértve.

E nélkül azonban nagyon jó és képzett pap lehet valaki. Feltéve, ha őszinte szívvel, szorgalommal elmélyed a teológiai tudományokban. Ha hivatott lelki vezetők segítségével egyre inkább igyekszik elsajátítani a papi lelkiség jellemző vonásait: a buzgó imaéletben való jártasságot és előrehaladást, az evangélium áldozatos hirdetésére való törekvést szóval és példamutató élettel egyaránt. Ha nap mint nap felindítja magában a Gondviselő Istenbe vetett feltétlen bizalmat, ha kész Isten akaratának elfogadására jó és balsorsban egyaránt, ha az Úr Jézussal egyesült életet él, és gyermeki szeretettel igénybe veszi a Szűzanya közbenjáró szeretetét.

 

Püspök atyára emlékezünk

 

Erre kell törekedni egy papjelöltnek a budapesti és a vidéki szemináriumokban egyaránt! Isten kegyelméből én is erre törekedtem. S mivel elöljáróim erről tanúságot tettek, főpásztorom, Kovács Sándor megyés püspök úr 1954. június 20-án a szombathelyi székesegyházban részesített a papság szentségében. Az újmisémet szülőfalumban, Tornyiszentmiklóson mondtam. Nagy örömömre Szakos Gyula irodaigazgató úr vállalta a szónok szerepét. Örömömbe azonban fájdalmas szomorúság is vegyült. Papi hivatásom gyámolítója és gondos őre, az édesanyám nem lehetett jelen az újmisémen. Előtte fél évvel, súlyos betegségben, 53 éves korában elhunyt. A Jóisten jutalmazza meg mindazért a sok-sok áldozatért, amelyet értem vállalt. Az újmisén hálát adtam a Jóistennek a meghívás kegyelméért. Azok számára pedig, akik imáikkal, jó példájukkal, tanácsaikkal, erkölcsi és anyagi támogatásukkal hozzásegítettek ahhoz, hogy a hívó szót felismerjem, elfogadjam és kövessem, Isten bőséges áldását kértem.

Vissza

Címkék : Konkoly István

Hozzászólások :

Csatlakozz a beszélgetéshez!

Oszd Meg a Cikket :


Szerző

Teklits Tamás

2009 óta vezetem a Szombathelyi Egyházmegye könyvkiadóját, a Martinus Könyv- és Folyóirat Kiadót. Feleségemmel és három kisgyermekemmel Szentpéterfán, a leghűségesebb magyar községben élek.

Rengeteget olvasok, ami a gyerekek mellett nem egyszerű. Kedvenceim a sátán elleni harcról szóló, valamint a történelmi kiadványok, de a különféle üzleti könyveket is gyakran forgatom.

Kapcsolódó cikkeink: